INDIÁN SZERTARTÁSOK

Az indián szertartások többségének a célja a természettel való összhang megteremtése vagy visszaállítása. Az ember és a természet közötti rend, illetve az ember egyes részei közötti harmónia a legfontosabb célja volt mindig is az indiánoknak. Ismerkedjünk meg a békepipa szertartással és az indián mandala általi gyógyítással!

A BÉKEPIPA

A békepipa más néven kalumet (calumet). Ez mind a mai napig egy szent eszköz Észak-Amerika indián népeinek körében. A békapipa egy összetett jelkép. Jelenti az embert és a természetet egyaránt. A pipában található tűz (parázs), valamint a füst által idézik meg a szellemvilág lényeit az indiánok.

A békepipa használatára a nyugati ember sokáig nem jött rá. Mi több, eleinte sípnak nézték, mivel alakjuk és díszítettségük miatt egyáltalán nem hasonlítottak az európai társaikra. Nevüket is e megfigyelés alapján kapták. A kalumet ugyanis franciául nádsípot vagy pásztorsípot jelent.

A békepipák készítéséhez használt kövek Dél-Minnesota szent bányájából származnak. Ez a bánya egy különleges, zsíros tapintású követ ad az indiánoknak. A pipakövek lelÅ‘helyét a 18. század végéig fehér emberek nem ismerhették, mert az indiánok igyekeztek a titkos ösvényeiket nem kiszivárogtatni a leigázóknak.

George Catlin, híres amerikai festÅ‘művész, írta le elÅ‘ször részletesen a békepipa kinézetét és a fejének készítéséhez használt zsíros kÅ‘ bányászatát. A művész nem tudta eldönteni, hogy e szent kÅ‘ egyfajta zsírkÅ‘ lehet, vagy lávakÅ‘vel van-e dolga, ezért egy ásványszakértÅ‘höz fordult. Bostonban dr. Jakson alapos vizsgálatok alá vetette az ásványt és megállapította róla, hogy a gipsznél keményebb, ámde a mészkÅ‘nél puhább, zsíros tapintású újfajta kÅ‘rÅ‘l van szó. A művész iránt érzett tiszteletbÅ‘l catlinitnak nevezte el, mely a mai napig a hivatalos megnevezése ennek a kÅ‘fajtának.

Miután megtudtuk, hogy a békepipa szent anyaga mennyire különleges, figyelmünket fordítsuk a pipaszívás indián szertartása felé. A pipaszívás rituáléját valószínűleg minden indián törzs alkalmazta Észak-Amerikában. A pipa elsÅ‘sorban az ember jelképe, tehát nem a dohányzás szenvedélyéért, vagy stressz oldó hatásáért használták elÅ‘szeretettel. Olyannyira mágikus aktusnak számított a békepipa szívása, hogy minden apró részletének jelentÅ‘sége és üzenete volt.

A pipa színe, az egész rárajzolt vagy vésett motívumrendszer, a toll- és lószÅ‘rdíszítések az indián világképe apró részleteinek a tükrözÅ‘dései voltak. A pipának szinte lelke volt.

Akinél békepipa volt, annál egy spirituális útlevél volt. Ennek birtokában bárki átkelhetett az idegen törzsek földjén. A minnesotai bánya pedig kollektív tulajdonnak számított, jobban mondva mindig a béke földjeként tartották számon, amit bárki felkereshetett bányászati célzattal.

Azt a fajta békepipát, amely az indián regényekbÅ‘l és filmekbÅ‘l ismerünk, s amit oly nagy becsben tartottak, ténylegesen szentként tisztelték. Csak a törzs öregjei Å‘rizhették, s Å‘k is egy külön erre a célra készített bÅ‘rtokban tartották. Mire használták? Jeles alkalmakkor, békekötéskor, idegenekkel szemben a jó szándék jeleként, fogadalomtételkor és a törzs életében minden fontosabb esemény megerÅ‘sítésére használták a díszes békepipát. A varázslók füstjén keresztül képesek voltak megidézni az Å‘sök szellemét, ha szükség úgy kívánta.

Ha ténylegesen békekötés megszentelésére használták a pipát, akkor annak komoly súlya volt, mivel évekre szavatolta a béke fennmaradását. Nem teljesen ez volt a helyzet akkor, amikor az indián nemzetségek varázslói elÅ‘ször nyújtották a békepipájukat a fehér ember felé.

INDIÁN GYÓGYÍTÓ MANDALA

A mandala nem csak a keleti kultúrákban volt használatos, mint a mágia rituális kelléke, hanem az amerikai kontinens Å‘slakosainak a körében is elÅ‘szeretettel használták többek között gyógyításra.

Az indián sámán vagy varázsló egy kis tüzet rakott a sátor közepén (természetesen egy nagy sátorról van szó), majd saját kezűleg elkészítette a homokmandalát. A manadalát olyan méretűre csinálta a sámán, hogy a beteg kényelmesen a közepébe tudjunk ülni. Ennek segítségével idézte meg a segítÅ‘ szellemeket.

Miután a mandala elkészült és a beteg is elfoglalta a helyét, kezdetét vette a szertartás énekléssel, dobolással és egyéb rituálékkal. A mandala a betegség típusának megfelelÅ‘en készült, egyes szimbólumai a kórságot jelenítették meg. Ehhez gyártott a sámán egy történetet, amelyet hangosan énekelni kezdett. A megénekelt történet fÅ‘szereplÅ‘jével kellett azonosulnia a betegnek, aki a betegséggel kapcsolatos problémát mindig sikeresen gyÅ‘zte le. A beteg tehát egybeolvad a történet folyásával, a mandala formája, színei, szimbólumrendszere és a megidézett segítÅ‘k egyaránt támogatják Å‘t. Végül minden erÅ‘ egyensúlyba kerül az emberben.

A szertartás lezárultával a betegen még látszik a kórság tünete, de a lelke már meggyógyult és a bensÅ‘jében már megindultak a jótékony, harmonizáló folyamatok. Kis idÅ‘ elteltével a fizikai test tökéletesen visszanyeri egészséges mivoltát és ezzel a folyamat betetÅ‘zik.

Az indián mandalában a középpont a világ kicsinyített mása, amúgy a Napot mint központi égitestet és mint egységet jelképezi. A függÅ‘leges átlója azért hosszabb, mint a vízszintes, mert ez mutatja azt, hogy a spirituális világ az elsÅ‘dleges az ember életében. A függÅ‘leges átló utal az Ég és a Föld összeköttetésére. Továbbá céloz a jelenre, nevezetesen arra, hogy az ember egyensúlyának folyamatosan meg kell lennie a jelen pillanatban.

A mandalában szereplÅ‘ csillagok az ellentétpárokban megnyilvánuló archetípusokat és tulajdonságokat jelenítik meg. A csillagok erÅ‘i és energiái vezérlik képletesen az ember életét.

Összességében az indián mandala egy kapu a tudat és a tudatalatti, a fizikai és a szellemi világ között, amelyen csak az ember léphet be. A gyógyuláshoz, tehát az egyensúly helyreállításához számos támogató erÅ‘t mozgósít a mandala. A beteg számára ezek az energiák egy megváltozott tudatállapotot idéznek elÅ‘, amelyben a test és a lélek hatékonyabb együttműködésre képes. A sámán csupán elÅ‘segítÅ‘je a gyógyító folyamatoknak, valójában a beteg hitén és koncentrációján múlik a siker. Az alany tudatalattijához az energiákon kívül a képi megjelenítés, a vizualizáció útján lehet utat törni. A képek, a formák, a mitikus történetek és szimbólumok mozgásba lendítik a tudattalan erÅ‘it, melyeket megfelelÅ‘en irányítva bámulatos eredményeket, „spontán gyógyulásokat” tudnak produkálni az indián technikák.

Ahhoz, hogy az indián mandala általi gyógyítás maximális legyen, elÅ‘bb érdemes megismerni az indiánok gondolkodásmódját, életvitelét és világképét, hiszen a mi túlzottan anyagelvű és másokat lenézÅ‘, minÅ‘sítÅ‘ attitűdünk esetleg megakadályozhat abban, hogy kellÅ‘ átéléssel vegyünk részt egy ilyen gyógyító processzusban. Ha azonban valaki képes levetkÅ‘zni az elÅ‘ítéleteit és teljesen átszellemül, s elengedi felnÅ‘ttkori elméjének szorosan fogott pórázait, akkor viszonylag könnyen megtapasztalhatja az indián mágia csodáit. Ennek magyarázata az lehet, hogy a gyermeki énhez sokkal közelebb áll a tudatalatti képi nyelve, s gyermekkorban még szabadabb az átjárás tudat és a tudatalattink között. Vagyis nyitottabbak vagyunk és közvetlenebb a kapcsolatunk a saját lelkünkkel életünk elsÅ‘ éveiben.

Boldog napot!