Ember, ismerd meg végre önmagad és válj boldoggá! – ez lehetne az egyik jelmondata vagy univerzáléja azoknak az embereknek, akik nemzetiségüktÅ‘l függetlenül a megvilágosodás ösvényét tapodják. Az ember nem veszi észre, hogy amíg túlzottan a külvilágra figyel, megcsonkítja saját önismeretét, felcseréli a gondolatait mások elméleteire és ezzel átadja az irányítást élete és sorsa felett a külvilágnak. Álláspontom szerint az emberi élet az ismeretek szerzésérÅ‘l szól, amit saját magunk megismerésével kellene kezdenünk. Amíg ez az önismeret nem tökéletes, addig a világot sem láthatjuk tökéletesnek, csak torznak. Ez pedig fából vaskarika.

Észrevettem, hogy az emberek félnek önmaguktól. De ha önmaguktól félnek, akkor attól a gondolattól egyenesen viszolyognak, hogy önerÅ‘bÅ‘l, önmagukba merülve és elmélyülve kijelentéseket tegyenek, következtetéseket vonjanak le saját önazonosságukról. Szóval, feltűnt nekem, hogy az emberek nem önállóan, egyedül határozzák meg magukat, hanem folytonosan segítségül hívják a tudományt, a vallást, vagy valakinek az elÅ‘re legyártott véleményét.

MitÅ‘l félnek? ElsÅ‘sorban attól, hogy a saját magukról alkotott feltevéseiket valaki vagy valami hirtelen romba dönti. Amúgy pedig sokan eléggé lusták ahhoz, hogy állandóan azzal foglalkozzanak, hogy újra és újra próbára tegyék az emberképüket, mármint az énképüket.

Az önmeghatározás – valljuk be – nem népszerű. Amit azért lehet könnyen megérteni, mert tényleg nem könnyű és közben óhatatlanul hibázhatunk. Ez pedig cseppet sem vonzó számunkra. Sokkal könnyebb ilyen-olyan médiumon – közvetítÅ‘n – keresztül elvégezni ezt a munkát, azaz nem elvégezni, hanem csak rábólintani: igen, ezzel egyetértek, vagy nem, azzal nem értek egyet. Ezért népszerűek a különféle könyvek, guruk, vallások és egyéb hiedelmeken alapuló kulturális (divat)irányzatok. Merthogy senki, illetve alig valaki vállalkozik arra, hogy a belsÅ‘ ismeretet, a benne lakozó szellemi csodát megkeresse. Úgy, ahogyan a népmesékben szokott történni.

Sok az emberek fejében a semmitmondó belsÅ‘ párbeszéd, amely sehova nem vezet. Újra ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel magunknak, s rendre ugyanazokat a válaszokat adjuk. Boldogtalanok vagyunk, de bezzeg másokat kritizálni mindig van erÅ‘nk. Igen, én azt látom, hogy a vak simán leminÅ‘síti a világtalant. Már megint vagy még mindig minÅ‘sít az emberek többsége, mintha valaha is bármiféle jó származott volna az ítélkezésbÅ‘l. De önmagát már nem figyeli, mert akkor be kellene ismernie, hogy gyarló és nincs jóformán egyetlen önálló gondolata sem: csupa elÅ‘ítélet, sztereotípia, klisék, beidegzÅ‘dés, szorongás, félelem, gyűlölet, kicsinyesség, harag, irigység és hasonló érzetek vezérlik a belsÅ‘ párbeszédeit, s nem a belsÅ‘ tudás, nem az önismeret, nem a belátás, nem az értelem, nem az intelligencia.

Mivel sok az ilyen mentalitású és attitűdű ember, ezért a hasonlóság csordaszellemet szül. Akkor pedig biztosan igazunk van – gondolhatják. Nos, nem, ez egyáltalán nincs így. A legszebb, amikor önmagukat ezoterikusnak, spirituálisnak tartó és belül kissé szorongó emberek viselkednek így. Örök emberi dilemma: a külsÅ‘nek higgyünk vagy a belsÅ‘nek? A külvilág mindig becsap, mert látszatokból áll. Csakis a belsÅ‘ utak vezetnek el valódi önmagunkhoz. Ember, ismerd meg önmagad!

Az emberek sokszor összetévesztik a közösséget a közönségességgel. Jó dolog tartozni valahova, de milyen alapon? A jövÅ‘ útja mindig is az egyéni út, amikor az individuum olyannyira megerÅ‘södik önmagában és felvállalja magát, hogy képes kilépni a csoportból és azt mondani: íme, ilyen vagyok, most látszom, mert más vagyok, mint ti. Azután, késÅ‘bb rájön, hogy mindenki más ugyanannak a Valakinek a része, végül rádöbben, hogy minden elkülönülés csak látszat volt. De ez már az isteni tudat, ami távoli cél. Aki viszont el sem kezdi saját identitásának megfejtését, az nem jut el a soron következÅ‘ felismerésig sem.

Az ember bízhatna önmagában, ha ezt a lehetÅ‘séget választaná. Igen, ez ilyen egyszerű. Vagy bízhat abban a világban, amely léte tiszavirág életű, bármelyik nap összeomolhat, s amelyben a távoli eseményeket soha nem ismerheti meg személyesen, csakis elmesélve, torzítva és részrehajlóan. Ez szüli a legtöbb romboló hiedelmet: a rasszizmus, a gyűlölködést, az agressziót, az ellenségeskedést, a háborúzást stb. Már megint nem magunkat megismerve tekintünk a másikra, hanem csak azt hisszük, hogy ilyen vagy olyan – ettÅ‘l hiedelem valami és nem tudás. A valóságot a külvilág tálalásában kapjuk, arról ugyanis fogalmunk aligha lehet, hogy a világ másik táján élÅ‘ emberek milyenek, hogyan élnek, mit miért tesznek, vagy nem tesznek… Mi csak kész szempontokat kapunk és tényeknek álcázott véleményeket. Ezért tartunk ott, ahol tartunk. A világ látszatai elborították az elménket. Ezek sűrűjébÅ‘l kellene kitörünk.

Ilyenkor szoktak a külvilág – beleértve a többi embert is – által megcsömörlött emberek a megfoghatatlanabb, az elvontabb, a szimbolikusabb, az alternatív dolgokhoz fordulni, amelyekben sokkal kevesebb az anyagi vonatkozás. Például az irodalomhoz, a művészetekhez, az ezotériához stb. Ezek nem racionális dolgok, mert abból az embernek egy idÅ‘ után elege lesz. Rájön, hogy becsapják, hogy nem változtathat az életkörülményein úgy, ahogy szeretne, ráadásul, ha nem fordul el a világtól, akkor az csak egyre jobban behúzza, manipulálja Å‘t. De vajon hozhat-e végsÅ‘ enyhülést, bajainkra gyógyírt, lelki lázunkra vizesborogatást egy művészi vagy spirituális élmény? Csak ideig-óráig.

Vannak, még ha kevesen is, akik nem akarják megúszni az önismeretet, s akik nem kötnek alkut semmilyen látszattal – se emberrel, se dogmával –, hanem zsupsz, belevetik magukat az ismeretlenbe és elkezdenek átalakulni. Intuitív úton fejlÅ‘dnek, s éppen ezért keresik a kapcsolatot például az asztrológiával vagy a különféle szimbólumokba kódolt önismereti és személyiségfejlesztÅ‘ utakkal. Az ilyen ember nem is tudja pontosan megfogalmazni, hogy mit keres és mit csinál, csupán teszi a dolgát, éli az életét, s fokozatosan rálel a saját elveire. Ez pedig jó, mert rájön, hogy vannak saját elvei. Olyanok, amelyeket nem más gondol, amiket nem más adott a szájába, hanem a saját intelligenciája sugallt. Ez a megértés elÅ‘szobája. Az ilyen ember kezdi másképpen látni a világot, mert önmaga más tudatállapotba kerül: kétségtelenül boldogabb tudatállapotba, mert kétségek nélkül boldogabb az élet. 

A boldog emberrÅ‘l sugárzik, hogy Å‘ jól érzi magát a bÅ‘rében, s ha vannak is korlátai, büszkén vállalja azokat és fokozatosan lebontja Å‘ket. Mindeközben emelkedik a rezgése és a világ pusztán ettÅ‘l már jobb lesz. Ez valódi csoda, amit nem tud eltörölni a külvilág többé, mert nem belÅ‘le nyeri az erejét, hanem egy belsÅ‘ erÅ‘forrásból. Az önmagát belülrÅ‘l meghatározó embert nem lehet összezavarni, nem lehet dróton rángatni, mert szabad, s azt tesz, amit akar. Mivel boldog és emelkedett tudatállapotban létezik, mindig jót tesz és másokat imígyen segít.

AmirÅ‘l Írtam az elÅ‘bbiekben, az egy csodálatos tudati átváltozás, mely kifejezetten tapasztalati úton érhetÅ‘ el, szellemi és lelki erÅ‘feszítések révén. Mindenki számára nyitva áll. Nem tartozik egyetlen irányzathoz sem, miközben minden valódi irányzat alapja. Aki felismeri, hogy mindenki saját maga teremti a valóságát, s ebben van szabad akarata, az képes elindulni a belsÅ‘ önmegismerésének ösvényét.

Boldog napot!