Közeleg a december 21-e, a misztikus fény születésének ünnepe, amely térben és idÅ‘ben rendkívül széles körben, csaknem minden vallásban elterjedt. Vajon mit tapasztalhattak a misztikusok, a guruk, a jógik, a lámák, a teozófusok, a látók éppen olyannak, mint a judaizmus, az iszlám és a keresztény beavatottak? Talán a belsÅ‘ fényüket? De akkor hol és hogyan ragadható meg a belsÅ‘ fény transzcendenciája az emberben? LegfÅ‘képpen pedig hogyan juthattak el egyesek mindenféle vallási érdeklÅ‘dés nélkül a saját fénymagokcsájukig?

Utazás a szentség univerzumába

Roppant elgondolkoztató, hogy Tibet vagy India hegyei között, ahol az egyik legtisztább formában maradt fenn az Å‘studás, számos remete él, akik legalább annyira közeli kapcsolatot ápolnak a bennük található lélekkel, mint a világ többi táján élÅ‘ misztikus. Ebben nem az a meglepÅ‘, hogy a szélsÅ‘séges klimatikus viszonyok okozta elszigetelÅ‘désben folytatott remeteélet kedvez az efféle befelé tekintÅ‘ spirituális életgyakorlatnak, hanem hogy sokan minden különösebb misztikus gyakorlat, illetve aszketikus elÅ‘készület nélkül is eljutottak a belsÅ‘ fényükig.

A nyugati analitikus és összehasonlító elme hajlamos mindent egy kaptafára felfűzni, s ha ez nem sikerül neki, akkor erÅ‘ltetve torz gondolati struktúrákat alkot. Például vallási és teológiai magyarázatokat gyárt az efféle tapasztalatokra. De kérdem én, minek? Nemde, rég megtették volna ezt azok a bölcsek, akiknek az ilyen típusú tapasztaltok osztályrészül jutottak? Bizonyára volt rá okok, amiért nem tették. Ezért ezt én sem teszem, hanem megpróbálom úgy feltárni ezt a kérdést, ahogyan van, ragaszkodva a tibeti és a transzcendens értelmezési vonulathoz és a közérthetÅ‘séghez.

Az emberben lakozó fénymagocska önfeltáró, önelemzÅ‘ és önmegismerÅ‘ folyamata egyidÅ‘s azzal az emberiséggel, amely nem több párezer évesnél, ha a jelenkori embert vesszük alapul. Már hat- és nyolcezer évvel ezelÅ‘tt is megfigyelhetÅ‘ volt, hogy az ember az anyag rabjává vált és egyre inkább belesüllyedt az anyag tömlöcébe. De akkor és most is voltak olyanok, akik felismerték, hogy az ember minÅ‘ségileg kimondhatatlanul több, nemesebb az anyagnál. Ez a minÅ‘ség a szentség, a transzcendencia és a teljesség másolata. S itt a hangsúly - meglepÅ‘ módon - a másolaton van: az ember egy mintaképe, egy visszatükrözÅ‘dése egy intelligens lénynek.

Aki ezzel a mindenkiben megbúvó intelligenciával szeretne kapcsolatba lépni, csak és kizárólag egyetlen úton teheti meg, éspedig úgy, hogy kiemelkedik a saját földhöz kötÅ‘ sorshelyzetébÅ‘l, kiemelkedik a történelembÅ‘l, melyet maga és mások gyártanak önkényesen és feledhetÅ‘ minÅ‘ségben, s felszínre hozza valódi önmagát a profán világegyetem tengerébÅ‘l, amelyben eddig úszkált és átlép a szent univerzumba, illetve a szentség univerzumába. Ide viszont nem léphet be az ember testével, ide nem válthat szokott módon a testi mivoltának retúrjegyet, mert ide csak a léleknek van bebocsátási engedélye.

Dönts! Spirituálisan vagy a nélkül?

Nem gyÅ‘zöm hangsúlyozni, hogy nem számít a vallás, nem számít a kultúra, nem számít az eddig felépített babona- és ideológiavilág! Egyedül az számít, hogy az ember szívbÅ‘l elfogadja a lélek létezését, vagy sem. Logikus, hogy aki nem hiszen a benne lakozó istenfényben, annak nem tárulhat fel, hiszen ami nincs, az lételméletileg semmis. A semmibÅ‘l pedig ilyenkor nem lesz valami.

A spiritualitás alapja, hogy elfogadjuk, elhisszük, majdan pedig megtapasztaljuk a lélek létezését. E nélkül a belsÅ‘ fény nélkül egyébként az egész életnek nevezett folyamatnak nincs semmi értelme – ezt mindenki menet közben szokta belátni.

FelvetÅ‘dik a kérdés, hogy miért szükségszerű a lélekben való hit a felemelkedéshez? Azért, mert a lélek tárja ki azokat az ajtókat, amelyek a mindennapiságból a szentségbe vezetnek. Tisztán kell látni, hogy ez egy alapvetÅ‘ fordulat az ember életében, mely nem jelent kevesebbet, mint az elkötelezetté válást a természetfeletti felé. Érezzük a helyzet a komolyságát? Nos, ilyenkor szokott az ember eltévelyedni: belefut valamelyik vallási, spirituális és ideológiai irányzat hálójába, s máris letér a helyes útról. Mi a helyes út? A te egyedi utad a helyes, nem a tömegé. Attól van egyedi utad, hogy egyedi lény vagy, akibÅ‘l csak egyetlenegyet teremtettek, plusz attól is egyszeri az utad, hogy befelé vezet, s nem egy könyv, vagy bármilyen iromány az elsÅ‘dleges e tekintetben, hanem az, hogy te milyen ember vagy. Neked önmagad belsÅ‘, láthatatlan és természetfeletti útvesztÅ‘jén kell keresztül vergÅ‘dnöd, hogy elérd a fénymagodat, s ezen semmilyen idejétmúlt vallási képzelgés nem változtathat, pláne nem az emberi, profán és túlvilági marketinggel ellátott magyarázatok.

Jóvátehetetlen károkat szenvednek az emberek gyerekkorban, amikor lelki indíttatás nélkül a szülÅ‘k belekényszerítik egy-egy világi vallás gyakorlásába Å‘ket. A jobbik eset, ha az illetÅ‘ lázad és eljátssza, hogy részt vesz az elvárt vallási rítusokban, miközben magában érzi, hogy azokban valami nem stimmel és ezért megÅ‘rzi a belsÅ‘ függetlenségét. De sokan nem ennyire szerencsések, mert beletörnek a vallás jármába és beállnak az igavonók sorába. Az ilyen ember életképlete objektíven nézve pofonegyszerű, de belülrÅ‘l szinte átláthatatlan: nem Isten szekerét húzzák, hanem egyes emberi ideológia- és érdekcsoportokét.

Az efféle gondolatok kiábrándítóak és ellenállást szülhetnek az emberben, de vegyük észre, hogy a törést nem a betű okozza, hanem a valóság. A valódi belsÅ‘ fénnyel való összekapcsolódás, a bennünk rejlÅ‘ fénymagocskával való intim kapcsolat sok törést okoz az ember belsÅ‘ világában. Talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy a törést csak a régi, hamis dolgok illúzióinak szétfoszlása okozza, s nem is igazi törés, ugyanakkor spirituális értelemben a törés inkább áttörés, a lét fátylainak átszakadása és a ráébredés, a ráeszmélés a dolgok valódi természetére. Az isteni jelenlét világában való felébredés egyet jelent a profán világ számára való meghalással. A szent nem tűri meg a profánt abban az értelemben, ahogyan a fény sem érez lelkiismeret furdalást, amiért megtöri a sötétség feketeségét a puszta létével.

Amit láttatni és érzékeltetni kívántam ezúttal, az mindösszesen annyi volt, hogy amikor teológiai, vagy mitológiai, vagy spirituális értelemben fényrÅ‘l (fénymagocskáról, szikráról) beszélünk és a fénnyel kapcsolatos tapasztalatokat kutatjuk, vagy átéljük, akkor voltaképpen a lélek felé fordulunk, aki egyszersmind Isten, aki az életnek nevezett folyamatban önmagába mintegy visszahajolva és visszanézve tekint önmagára különféle látszólag elkülönített nézÅ‘pontokból. Eme aspektusok vagyunk mi, emberek, pontosabban a lelkünk az, amely erre a privilégiumra érdemes.

Ennél fogva, aki a fényt kutatja, s a fény születését és tegyük hozzá, gyÅ‘zelmét látja és várja a téli napforduló ünnepekor, az valóban misztikus, de egyúttal lelke ugyanazt a harangot kongatja, mint a hozzá hasonló társaik bárhol legyen is a világban és bármikor is legyen az idÅ‘ben. Nem a nyelvi, nem a kulturális és nem a vallási kötöttségek, hanem az univerzális princípiumok azok, amelyek képesek összehangolni a fény útján járókat. Az eltéréseknek pedig szerintem örülni kell, mert ez az egyediségünket példázza és annak állít örök emléket, hogy egykoron léteztünk. Az uniformizált emberiség mélabús egyhangúságába csak Te és én vihetünk színt, az a bennünk lévÅ‘ Fény.

A kozmikus élet végtelen változatosságában az ember egy elvet testesít meg, nevezetesen azt, hogy kifejezÅ‘dhet általa valami fenséges, magasztos és páratlan érték. De ez csakis az istenséggel, illetve a fénnyel való kapcsolatából születhet, nem az önelégültségbÅ‘l, nem a kivagyiságból, nem saját magunk felmagasztalásából, hanem a fénnyel való Å‘szinte kapcsolatunkból.

Boldog napot!