Új világrendrÅ‘l álmodik a hatalmi elit. Egyre többen rebesgetik, hogy a színfalak mögött titkos uralom van kibontakozóban, amely az orrunknál fogva vezet bennünket. Egyre többen sürgetnek bennünket, hogy végre ébredjünk mindennek tudatára. S teszik ezt egy másik, az elÅ‘zÅ‘tÅ‘l semmivel sem jobb világrend érdekében. Általánossá vált: a „majd mi megváltunk titeket”, mert mi szolidárisak meg liberálisak vagyunk. Eközben elvész a lényeg, jelesül, nem új világrend, hanem új életrend kell nekünk, amely a személyes erÅ‘feszítéseinken múlik és egyensúlyt teremt a sorsunkban. Ha ez a belsÅ‘ rend megvan, akkor következhet a világ rendje.

MitÅ‘l van válság az életünkben?

Ha a dolgok többségét tűrhetÅ‘en csinálnánk, amennyiben az életünket optimálisan navigálnánk, kézenfekvÅ‘, hogy ki sem alakulnának olyan válságsorozatok, mint manapság. Nem azt állítom, hogy lelki törések, elemi csapások, tévedések szökÅ‘árjai egy csapásra elillannának az életünkbÅ‘l, azt azonban igen, hogy jobban tennénk, ha észrevennénk, hogy mi a legtöbb hibánkra csak utólagosan jövünk rá és azt nem megoldani szoktuk, hanem egy még nagyobb hülyeséggel tetézni.

Ennek okát én abban látom, hogy a rendszer alapjai nem stimmelnek. Többször leírtam már, de ide kívánkozik, hogy egy ember nem ébred úgy, hogy katasztrofális az élete. A rossz és a tehetetlen, vagy gúzsba kötött helyzetnek mindig elÅ‘zményei vannak! Ok-okozati láncra lehet felfűzni életünk eseményeit és ily módon az egyik tény nem független a másiktól, hanem abból következik.

A kisebb válságból nem feltétlenül következik a nagyobb, de az ember elhangolódott a sorsútjától, s mivel egyre több teher húzza, ezért egyre hajlamosabb rosszabbnál rosszabb döntéseket meghozni.

EbbÅ‘l az ördögi körbÅ‘l mielÅ‘bb ki kell lépni.

MentegetÅ‘zés

Hihetetlen, de az ember – még a spirituális úton fejlÅ‘dÅ‘ ember – sem veszi észre, hogy a saját tévedéseiért, kudarcaiért és kríziseiért másokat tesz felelÅ‘ssé. Ez alapvetÅ‘en hibás elképzelés, ezért eleve nem származhat belÅ‘le jó. Az elménk belülrÅ‘l érez indíttatást arra, hogy önmaga helyett másokat okoljon. Ha például valakitÅ‘l pénz kérünk kölcsön, de nem tudjuk visszafizetni neki idÅ‘ben, akkor nem azt mondjuk, hogy hibáztam, benéztem, még idÅ‘t kérek, és majd valamivel kompenzálom pluszban, de igyekezni fogok és minden tÅ‘lem telhetÅ‘t meg fogok tenni. Hanem azt mondjuk, hogy ez van, biztosan ezt kell megélnie a másiknak, kvázi én nem tehetek róla, hanem Å‘, mert Å‘ adott nekem kölcsön, s ez bizony sorsszerű. Az a sorszerű, hogy valaki így gondolkodik, tudniillik, önfelmentésekbe menekül és önigazolásokat gyárt magának ahelyett, hogy minden energiát az álelméletek gyártása helyett a megoldásokra fordítana.

Szimplán arról van szó, hogy túlzottan hozzászoktunk, illetve hozzászoktattuk magunkat a hibáink elhárításához, s mások vádolgatásához. Ez alól még az úgynevezett „barátságok” és a párkapcsolatok sem kivételek, sÅ‘t ott lehet csak találni extrém példákat. De miért?

Mert eluralkodott rajtunk a szenvedély, s nincs bennünk tiszta szellemi tudás!

Kondicionáltság

Felépítettünk magunkban egy szép világot, amely attól szép, hogy hibázásainkat, vagyis elménk pillanatnyi zavarait és rendellenes működéseit: pici hazugság, leheletnyi torzítás, féligazságok alkalmazása, bűntudat keltése stb. nem mérlegeljük, csak átsiklunk felette. Az emberek elméje belülrÅ‘l rohad szét: hamisság költözött belé. Ez pedig nem magától alakul ki: ezt tanulni kell, mint mindent. Ezt a tanulást hívják kondicionáltságnak.

Minden azon múlik, hogy mi mire kondicionáljuk magunkat. Mondok néhány példát. Ha mi hibákat keresünk a másik viselkedésében, nem meglepÅ‘, hogy találni is fogunk. Az nem biztos, hogy egy óriási hiba lesz, de sebaj, majd mi azzá tesszük! Ehhez értünk!

Ha nem találunk hibát a másikban, majd csinálunk. Ráfogjuk valamire, hogy mi azt annak értettük, ezzel becsapjuk magunkat is és a másikat is. Ez színvonaltalan és kicsinyes hozzáállás, de mindennapos. Ha valaki nem úgy szólal meg, ahogyan mi elvárjuk tÅ‘le, akkor máris átváltozunk és támadásba lendülünk, mert mi az, hogy a másik így viselkedik velünk, a másiknak ne legyen rossz napja, s ne fenyegesse a mi békénket. Csak hát, aki így vélekedik, abban nem volt sem harmónia, sem stabilitás. Az elme találmányai ezek, melyeket a tudaton és az idegrendszeren keresztül hoz létre, nem túl bonyolult módon. Ez nevelés és felnÅ‘ttkorban önnevelés kérdése.

Ha esetleg önmagunk viselkedésén ezt észrevennénk, akkor elsÅ‘ lépésként azonnal és lelkiismeret-furdalás nélkül lássuk be a hibánkat, s ha lehet, kérjünk is elnézést, és rögtön változtassunk magunkon. Ne szokjuk meg! De ne is takarózzunk azzal, hogy a szokásaink rabjai vagyunk, mert attól az még méltóságon aluli. Mármint nem méltó egy isteni lényhez, azaz Hozzád!

Gyakorolni pedig mindig lehet: az utcán, a családtagokon, a barátokon, a tömegközlekedési eszközökön stb. A sors hamar megmutatja, hol vannak és hogyan néznek ki az elménk tévtanai, hamis, gátlásos és lefokozott beidegzÅ‘dései. S amint már megvannak, akkor jöhet a móka: a kondicionáltságok, az automatizmusok, a beidegzÅ‘dések átformálása – az önmagunkon való változtatás, az igazi fejlÅ‘dés.

Minden a döntéseinken múlik!

Ha akarjuk, mindent át tudunk alakítani az életünkben, a jellemünkben, a személyiségünkben. De nem rögtön, nem hirtelen, mert akkor nem lenne igazi és maradandó, hanem csak fokozatosan, lépésrÅ‘l-lépésre.  A válságoknak legalább egy jó oldala van: felráznak bennünket, állapotváltoztatásra kényszerítenek, hiszen miattuk ki kell lépnünk a múltból. Ezt a döntést magunktól is meghozhatjuk bármikor, de a sors mostanság minden embert felráz. Minden válság egyúttal a személyiség válsága is. A krízis megmutatja, hol vannak a gyenge pontjaink, amelyeken dolgoznunk kell.

Amikor döntünk, arra figyeljünk oda, hogy ki hozza meg bennünk a döntést. A fortyogó és sebzett egó, a múlt terheitÅ‘l terhes elme vagy a tiszta intuíció. Az ellenszenv, az ellenkezés nem vezet jóra, no-no-no, az tipikusan egós találmány. A félelem és aggodalom is egy belsÅ‘ képernyÅ‘re vetített mozgófilm, amely csak a fejünkben létezik, a valóságban soha. Az intuíció eleinte csupán egy halovány, de annál tisztább pillanat, amely átsuhan a gondolatainkon és az érzéseinken. Ezt elkapni olyan nehéz, mint egy kismadarat, de egy idÅ‘ után – ha szelídekké válunk – magától odajön és barátságot köt velünk.

Nem nagy dolgok ezek, de minden az apró, belül meghozott döntéseinken múlik.

A múlt felszámolása

Életválságaink energiái és ideái a múltban születtek és gyökereiket mélyre eresztik az idÅ‘ talajába. Kitépni Å‘ket ezért nem könnyű, de lehetséges. ElsÅ‘ként a tévelygéseinket kell belátnunk, hiszen az az ember, aki egészségesnek hiszi magát, nem akarhat meggyógyulni.

Ezután vállalnunk kell a felelÅ‘sséget, vagy legalábbis felismerni, hogy részünk volt abban, hogy a dolgaink idáig jutottak. A következÅ‘ lépésben le kell vonni a megfelelÅ‘ következtetéseket: miben voltunk elvakultak, mit értelmeztünk helytelenül, milyen vágyak és hangok tévesztettek meg bennünket, mi motivált és vezetett bennünket a válság irányába. Fel kell mérnünk a veszteségeket is. Fontos, hogy ha vigaszt keresünk, az ne egy újabb fals ideológia legyen, vagy egy személy, vagy egy tudományos elmélet, vagy egy filozofikus gondolat, amely majd igazolja a hibáinkat.

A valóságot csak akkor pillanthatjuk meg, ha a múltat levedlettük, elÅ‘tte homályban botorkálunk. Elhitethetjük magunkkal, hogy a jelenünk a fény, de ez olyan volna, mintha a vakond tartana kiselÅ‘adást a hollywoodi fényjátékokról.

A múlt felszámolása nem gazdasági kérdés, nem kerül pénzbe. A képzelgéseinknek viszont komoly ára van, mely forintálisan is mérhetÅ‘. A múltunk azért nehezen leküzdhetÅ‘ valami, mert a személyes emléksúlyainkon keresztül reánk nehezedik magának a korszak múltjának a súlya is. Ez minden korszakban így volt. Az igazán spirituális-vallásos ember ilyenkor nyúlt a hithez és a tiszta tudáshoz. A mai világkorszakban azonban a múlt hitrendszerei csak annyiban működÅ‘képesek, amennyiben magukban foglalják az eredeti bölcsességet. A többi vagy idejétmúlt, vagy soha nem is volt köze a valódi Isteni Rendhez.

Boldog napot!