A fÅ‘bb korlátainkról szeretnék együtt gondolkodni Veled. Sokan nem vagyunk elég bátrak bevallani, hogy gúzsba kötnek bennünket a saját korlátaink. Sokszor pedig túl sokat foglalkozunk a határainkkal. Mindenki tapasztalta már, hogy milyen érzés, amikor nincs megelégedve magával. Ez a cikk egy kísérlet arra, hogy milyen felismerni és szertefoszlatni egy-két korlátot. Remélem, inspirálóan fog hatni Rád!

A konzervatív pszichológia szerint az ember lényege az énje. A spiritualitás és a holisztika szerint viszont ez az én nem több, mint korlátolt kis része a valódi Énnek. A pszichológia szerint ez merÅ‘ képzelgés, mert ilyen Én nem létezik, s minden megismerÅ‘ törekvés, amely a (FelsÅ‘) Énre irányul inkább zavarodottságra vezethetÅ‘ vissza, mintsem értelemre.

Ha megértjük, hogy egyszerre van bennünk egy korlátolt, beszűkült, béklyókkal rendelkezÅ‘ én, illetve egy határtalan, egységélményt nyújtani tudó, korlátokat nem ismerÅ‘ Én, akkor egy nagy lépést tehetünk a valódi önmegismerés felé.

Nem könnyű megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy létezik egy olyan részünk, amelyikkel jelenleg nem állunk olyan tudatos kapcsolatban, mint az énünkkel, mégis azt tekinthetjük a kicsi, jelenlegi énünk forrásának.

Valóban, az emberi identitás nem egyszerű és azonnal érthetÅ‘ valaki. Mert hát, ha feltenném a kérdést, hogy hol húzódik a határom, vagy a korlátom, akkor azzal szembesülnék, hogy az elsÅ‘ válaszom pontatlan, illetve pontosításra szorul. Például, ha azt állítom, hogy a bÅ‘rfelületemnél végzÅ‘döm én, akkor ezt gyorsan megcáfolhatja egy fizikus, mert a testemet alkotó részecskék nem csak a bÅ‘römön belül vannak jelen. Meg aztán az egyes parányi részecskék közötti relatíve hatalmas tér és erÅ‘tér is ott van, amelyrÅ‘l azt állítom, hogy hozzám tartozik, de azt már én sem hiszem el, hogy ismerem.

S akkor még nem is beszéltem a kvantumfizikáról, amely energiamintázatként és tudatmezÅ‘ként is definiálhatna engem. Ezekben az esetekben egészen leomlanak a korlátok, mert az energiamezÅ‘k áthatják egymást – én és a környezetem, a tudatmezÅ‘krÅ‘l nem is szólva.

A következÅ‘ korlát az idÅ‘. Nevezetesen, hogy nem az vagyok, aki elÅ‘bb voltam, de még az sem vagyok, aki valószínűleg a következÅ‘ percben leszek. Na, ez hogyan oldható meg. Csak egyféleképpen. Úgy, hogy számomra, vagy legalábbis egy részem számára nincs, nem létezik se múlt, se jövÅ‘. Csak addig élünk abban a hiedelemben, hogy az idÅ‘ rabjai vagyunk, amíg rá nem jövünk, hogy mi csakis a jelenben létezünk, csak itt és most tudunk élni. A múltban nem, bár vannak olyan virtuózok, akik megpróbálják. Ilyenek például a fájdalmakat dédelgetÅ‘ emberek, akik látszólag újra meg újra lejátsszák maguknak a múltat, mintegy átélik azt. De ez tévedés, mert Å‘k is a jelenben élnek, csak Å‘k ugyanazt a lemezt teszik fel újra meg újra, mert valamilyen okkal kapcsolódnak a múltjukhoz. (karma, beidegzÅ‘dés stb.) Ugyanez vonatkozik a jövÅ‘re is.

Hiába próbáljuk azonban elhitetni magunkkal, hogy valami fontos (ez az én önmegtévesztése), a múlt és a jövÅ‘ nem létezik úgy, ahogyan a jelen. Mi választjuk el a dolgokat egymástól. Ez a mi felelÅ‘sségünk. Ez a szenvedésünk oka: önkorlátozás a nézÅ‘pontok miatt, semmi több.

A korlátaink abból fakadnak, hogy mi elhitettük magunkkal azokat. Ez azonban nem egyéb, mint hiedelem. Az ellenségem addig ellenség, amíg félek tÅ‘le, utána már nem. A fájdalom addig okoz szenvedést, amíg görcsölök rajta, tovább nem. A jövÅ‘ addig tud csak aggodalommal eltölteni engem, amíg szorongok miatta, tovább nem. Minden azon múlik, hogy átmenetiként kezelem-e vagy pedig teljesen azonosulok vele.

Az emberi személyiség azért létezik, mert szembe tudja magát állítani más, hasonló személyiségekkel. Ez a világ ellentétes mivoltából fakad: kint és bent, én és te, pozitív és negatív… Mondhatjuk-e egy érme két oldaláról, hogy jobb vagy rosszabb az egyik, mint a másik. Persze, de attól még ugyanarról az érmérÅ‘l beszélünk. A külvilág addig ellenséges, gonosz és rideg, amíg idegennek tartjuk. A korlátolt énünk így gondolkodik és érez. A határtalan énünk azonban nem. Amint nem csak önmagammal és a testemmel kezdek el foglalkozni, elindulok azon a felfedezÅ‘ úton, amely visszavezet az Å‘si egységélményhez, ahhoz az állapothoz, amelyben megélem az Énemet, mely mindennel összekapcsolódik.

Sokan szabad elhatározásukból úgy döntenek, hogy inkább elszigeteltségben élnek. Ám, legyen! De a korlátolt elmével gondolkodó tudat, az én lényegénél fogva nem képes áthidalni a belsÅ‘ és a külsÅ‘ világot, nem képes összekötni az ént az Énnel. Ez valahol persze nem baj, sÅ‘t szükségszerű, hogy a személyiség megszülessen és megtapasztalja önmagát. Ugyan illúzió, de szükséges.

Azután jön egy érzés, vagy egy gondolat, vagy egy személy, aki azt mondja ennek az énnek, hogy te csupán egy átmeneti kis részecske vagy, aki nem látja tisztán sem önmagát, sem a világot, azonban létezik egy forrásod, amely képes tisztán látni a maga valódiságát. Örül ennek az én? Nem, egyáltalán nem. Miért? Mert elfogja a halálfélelem.

A jó hír, hogy az Én halhatatlan, el nem múló, örök és hogy benned is kifejezésre jut. Ezt kell feldolgoznod. Az én viszolyog, retteg, mert alaptermészete szerint múlandó. Egyúttal értelmetlen, amit csinál, minthogy minden nap, minden pillanatban meghal, tehát ebben a körforgásban élve igazán hozzászokhatott volna már a változásokhoz. De ezt a legtöbb ember nem veszi észre, s nem figyeli meg. Holott a változás maga tulajdonképpen a halál kicsiben. Az elalvás szintén olyan, mint a halál. Az én tehát csak eljátssza, bebeszéli magának, hogy Å‘ nem akar meghalni, miközben máris meghal. Úgy értem, hogy minden másodpercben megszületünk. Az életünk parányi újjászületések sorozata. Nagyszerű élmény, amikor ezt felismerjük.

A következÅ‘ nagy kihívásunk az elfogadás. Nem a korlátaink elfogadása, hanem annak a ténynek, hogy ami múlandó, annak nincs jövÅ‘je. Ezért teljesen felesleges sajnálkozni miatta. A születés és a halál másodpercenként ismétlÅ‘dik az életünkben, de mi ezt nem vesszük észre. Hívjuk ezért inkább pillanatnak. Válj a pillanattá, s nem lesz többé gondod, se korlátod, se halálod! Éld át minden erÅ‘ddel a jelen pillanatot, s a korlátaid tűnni kezdenek!

Ne feledd, ha valamit letagadsz, például a halált, akkor olyan hatalmat adsz neki, olyan erÅ‘t adsz a kezébe, amelyet bármikor felhasználhat ellened. Ne akarj magadnak görcsösen jövÅ‘t se! FÅ‘leg azért ne, mert a jövÅ‘ általában ígéret, melyet te teszel magadnak, vagy más tesz neked, s egybÅ‘l korlátoz. Leginkább elvárásokat, szorongásokat és görcsösséget eredményez a jövÅ‘ ígérete, amely beszűkíti a végtelen Éned lehetÅ‘ségeit. Merthogy ne feledkezzünk meg az ÉnrÅ‘l, mely minden pillanatban veled van, aki mindenhová elkísér.

Ne kötÅ‘dj túlzottan az idÅ‘höz, mert az élet nem verseny. Ne rivalizálj, mert nem kell senkit legyÅ‘znöd vagy meggyÅ‘znöd, mert sokszor csak a korlátaid miatt viaskodsz, törleszkedsz, igazolod magadat és a fontosságodat. EttÅ‘l még lehetnek elveid, de akkor már az Éned elveit képviseld.

A saját korlátai között vergÅ‘dÅ‘ én elveszíti a méltóságát. Miközben riogatjuk magunkat azzal, hogy mi lesz, ha valamit nem érünk el, vagy mit fognak mások hozzá szólni, megfosztjuk magunkat a saját elveinktÅ‘l. Mert akiben a korlátok dolgoznak, annak az elvei átmenetileg szünetelnek. Azután, lehet, hogy megint bekapcsolnak, de az én korlátai és az Én elvei egyszerre nem érvényesülhetnek.

Ne siess túlzottan. Sokan egy nap alatt, rövid idÅ‘n belül akarnak teljesítményt produkálni. Ez olyan, mintha egy hajszába keveredtek volna. A legtöbben az életüket túl akarják élni, legalábbis egy napjukat vagy idÅ‘szakukat. Az idÅ‘ egyik pillanatát kitüntetjük a béke és nyugalom jelzÅ‘jével, a többit a sietség, a figyelmetlenség, a fontosság… jelzÅ‘jével. Ez csapda. Mert így az egész életünk nem-cselekvéssé válik. Milyen, amikor nem-cselekvés az életünk? Várakozás. Semmi több mint várakozás és egyfajta hitegetés, hogy megéri várni. Miért éri meg? Mert majd biztos valami jobb fog történni egyszer. Nem itt a jelenben, hanem majd egyszer. Így telik el a sok értékes pillanatunk. Így korlátozzuk magunkat le minduntalan. Így gyártjuk a meséket az idÅ‘rÅ‘l, a világról és IstenrÅ‘l magunknak. Pedig be kellene vallanunk végre, hogy fogalmunk sincs a valóságról!

Boldog napot!